"1947. November 25 -én, Katalin napján szomorú, hideg, esős nap volt. A család egy évszázad alatt összegyűjtött gépeit, állatait, ingóságait teherautókra rakni egy iszonyat volt. Az állatok tiltakoztak, mi sírtunk. Apukám az első autóval már elment, hogy a vagonokat rendezze. Rokonok, szomszédok besegítettek. Anyukám a gyerekeket, idős szülőket támogatta. Egy vagont emberséges állapotra berendezni lehetetlen. Tűzhelyt állítottak az ajtóhoz, a füstcső kivezetve a szabadba, ágyakat állítottak fel. Sok kedves holmit a padláson hagytunk. Én voltam az utolsó, aki elhagyta a szeretett otthont. A kiscicát kabátomba fogva, magamhoz ölelve próbáltam magammal vinni. A falu végéhez érve megvadult, kiugrott az ablakon. Ekkor már alkony borult ránk. A galántai vasútállomás 15 km távolságra volt. 60 vagonba 12 család bevagonírozása lassan befejeződik. Ember, állat fázik, paradicsompüré szerű sárban taposunk…és sírunk, sírunk és még most is sírok e szívszorító emlékre gondolva."